Leírás

Hermeneutikai Füzetek 22.

Oscar Cullmann: Krisztus és az idő

Az őskeresztény idő- és történelemfelfogás

Budapest, 2000

Oscar Cullmann könyve a második kerek millenniumi évforduló után különösen időszerű. Olyan mérföldkő ez, amely az euró-amerikai civilizáció szekularizált emberét is megállásra készteti. Időszemléletünket az jellemzi, hogy középpontjában Jézus személye áll, tőle előre és tőle visszafelé számoljuk az éveket. Cullmann szemléletétől távol áll minden számítgatás, üdvtörténeti menetrend készítése. Ő abból indul ki, hogy Jézus Krisztus megjelenése valóban történelmi forduló volt, és ma is viszonyítási pont, mely nélkül nem lehetne megérteni mai történelemszemléletünket sem.

Tartalom

A megváltás előrehaladó vonala

A megváltás korszakainak egyszerisége

Üdvtörténet és egyetemes világtörténelem

Az üdvtörténet és az egyes ember

„Meg fogjuk állapítani, hogy az őskereszténység a »kezdetben« volt isteni teremtést és minden történésnek az »idők végén« felragyogó isteni célját, magát a bibliai történetet is épp olyan krisztocentrikus perspektívában, tehát éppolyan történeti vonulatban szemlélteti, mint Izrael népének történeti eseményeit, és mint Jézusnak, az apostoloknak és az ősegyháznak cselekedeteit. A történet vonalának ilyen kozmikus meghosszabbításában különösen világossá válik, ami egyébként a modern gondolkodás számára nagyon is megbotránkoztató a kijelentés igényével fellépő bizonyságtételben, nevezetesen az a tény, hogy a keresztény teológia a maga legbelsőbb lényege szerint is bibliai történet, mert Isten az emberi történelem közönséges, idői vonalán jelenti ki önmagát, és mert Ő maga lendíti előre nemcsak az egyetemes emberi történelmet, hanem ráadásul még a természeti folyamatokat is! Itt már nincs helye az Istenre vonatkozó olyan spekulációknak, amelyekben eltekinthetnénk az idő és a történelem valóságától.” 22. old.

„Legelőször viszont helyesen kell értelmeznünk Krisztus központi jelentőségű váltságtettét, amit az őskereszténység oly erőteljesen hirdetett a maga egyszeriségében és egyedülálló nagyságában. Az egyszeriség lényegi kérdése mélyen érinti a »történet és prófécia« kérdéskörét is, amit egy korábbi fejezetben már tárgyaltunk. A történelem és prófécia egybefonódása ebben az efapax szóban jelentkezik, ami két jelentést is magában hordoz: mert hétköznapi »históriai« értelemben is egyszeri, de ugyanakkor minden ember üdvösségére nézve minden korban is döntően egyszeri, egyedülálló, tehát »egyszer s mindenkorra« érvényes.

Az őskeresztény hit skandaluma, botrányköve sehol másutt nem ütközik ki annyira, mint abban az állításban, hogy az 1–30. években végbement események történeti egyszerisége annyit jelent, hogy »egyszer s mindenkorra« szóló üzenetet hordoznak. A prófétai, üdvtörténeti szemléletmód, ami az üdvösség teljes vonalát tekintve a bölcselet számára csak »bolondság«, ezen a központi helyen éri el csúcspontját, itt van a »moria«, amiről Pál beszél. Ugyanis az az esemény, ami itt központi lényegnek számít, csupán néhány esztendőre összpontosul, mai az őskereszténység számára még közvetlen közelmúlt volt.” 115 – 116. old.